Milyen állapotban vagy? Hagyd abba!

Tipp a mindennapi örömhöz, avagy egy nagyszerű felfedezés története.

Ne próbálj valamilyen állapotba kerülni! Hagyd abba!

Ne próbálj bármilyen más állapotba kerülni, mint amilyenben vagy éppen most. Hagyd abba! Épp úgy, ahogy van jó! Nem ettől lesz tartósan “csodás” a napod.

A cím kapcsolódhat a meditációdhoz vagy más napközbeni állapotodhoz legyen az bármilyen.

Naplómból már régen osztottam meg részleteket. Egy ideje figyelgetve magamat úgy tűnik sok dologról leváltam, lehet azt mondani sok szabadság akadalyozó tényező eltűnt valahogyan az életemből, vagyis belülről, belőlem. Ezek hitrendszerek, félelmek, bármi, ami az elmében megjelenhet és nem megfelelő viszonyban vagyunk vele. Azt vettem észre magamon, hogy pl. az emberi játszmákat, szituációkat és önvédő mechanizmusokat hamar felismerem és sikerül erőfeszítés nélkül rátekinteni magamban és másokon, ami azt eredményezi, hogy tevékeny időmben egyre kevésbé tud egy olyan másfajta állapotba húzni az emberi játszma, az elme, egó “szórakozása”. Valahogy tisztán észre lehet venni, át lehet látni a másik érzelmi hangulatát, pontosabban érdekeltségét.

Kezd eltűnni az, hogy bármilyen állapotba akarjak kerülni. Mintha eltűnt volna a kereső, az a féle keresés, hogy a hiányt pótoljam vagy keressek bármit feltételezve vagy csak érezve azt, hogy valami még nincs meg, keresni kell hogy meglegyen. Ez először pár hónappal ezelőtt hagyta el a számat egy elvonuláson, számomra is meglepő módon, hogy már nincs mit keresnem, az érzés eltűnt ekkor az Én Vagyok az Élet kifejezés (valahogy ez hagyta el a számat) társaságában. Ekkor azért meglepődtem, hogy most akkor hárta dőlök és nem keresek már tovább? De hát akkor nem leszek amolyan spirituális kereső vagy úton járó, vagy mi lesz!? Arra a megállapításta jutottam, hogy most engedem ezt, és megfigyelem mi történik, mi lesz velem, bennem. A figyelem lett a fókusz. Ami meg furcsa módon azt eredményezte, hogy az eddigi folyamatos befelé figyelés még jobban elményült. Huh, ez még számomra is meglepő fordulat volt.

Tehát úgy tűnik, megalkottam, lett egy tökéletesen kiüresített semleges Tanú a kicsi énem, ami csak jól tudja érezni magát, szórakozik magán és a világ furcsa dolgain. Figyeli a mások kicsi én identitásait, játszmáit, koncepcióit és leginkább az elme, egó megnyilvánulni akarását. (Identitásokról egy korábbi naplóban írtam.) Az elme, egó megnyilvánulni akarását figyelve észrevettem, hogy valamilyen oknál fogva elkezdek ilyenkor fáradttá válni, a másik meg kezd felfrissülni, feltöltődni mellettem. Ez a mozizó kicsi én egy korábbi vadi új, profi változata. 🙂

De van egy másik állandóbb valami is itt, valaki, aki az előzővel ellentétben nem fogható meg, számomra nem határozható meg így (sem). Az olyan inkább részese mindennek, de mintha mindemellett mégis mindig érintetlen lenne, maradna. Furcsa, egy kicsit flow is meg nem is. Azt mutatja mindig, én vagyok ez is, meg ez is, Én Vagyok az Élet, maga az élet a létezés is. Ez olyan meghitt, hálával teli helyzetbe hoz a most pillanatával bármikor. Nehéz megfogni, de talán olyan szeretettel teli, együttérző, alázatos. Meghittséggel, kegyelemmel, együttérzéssel teli pillanat mindentől függetlenül, de mégsem valami extatikus, vagyis bármilyen fokozott hangulattól mentes.

Teljesen mindegy mikor, hol és milyen formában vagyok jelen. Erre a belső érzésre, viszonyra vagy viszonytalanságra nemrégiben tett berlini utazásomon jöttem rá.

Visszatérve A kicsi én Tanú (praktikus kiművelt elme):

Ezen szemlélője az úgy tűnik semlegesre csiszolt kicsi én Tanúm.

Ez sok esetben leegyszerűsíti az élet bonyolultnak tűnő helyzeteit, de arra lettem figyelmes, hogy ez mégiscsak egy álláspont, csak éppen üres, semleges. Egy olyan hozzáfűzés, komment, állásfoglalás nélküli valaki. Persze a külvilág ezt nem érti, folyamatosan valamilyen állásfoglalást vár el tőlem, amely bizonyos napi döntésekben helyénvalónak is tűnik, mint valami munkaeszköz.

De elkezdett foglalkoztatni, hogy ezen túl is kell valaminek lenni, ami azt mondatja velem minden nap napról- napra, hogy Én Vagyok az Élet, a Létezés. Ilyenkor mindig a meghitt, hálával teli pillanat is megjelenik az elmémben. Az öröm, a megfoghatatlan folyamatos végtelen pillanat. Az élettel teli csupa pillanat.

Itt ülök egy parkban, és a fák lombjain átmosolyog a napfény. A fák levelei fent az égben, mint valami csillogó pénzérmék csak úgy táncolnak a terükben. Nagyon örülnek, olyan boldogok féle. A madarakból is az öröm dalol, szinte minden megtelik ezzel az örömmel.

Aztán, mintha eltűnne ez a valmilyen állásfoglalás, nézőpont is. Olyan mélységes érzékelés féle.

Figyelem ezeket a kint és bent dolgokat. De újra felbukkan bennem a kérdés, visszakerülök ebbe a Tanú félébe:

Most akkor ki figyeli, ki a Tanúja ezeknek? Érzékelem, hogy Tanúja vagyok külső és belső dolgok érzékelésének. De honnan bukkan fel/elő ez a valami? Ki a Tanú, a mozizó? Ki ez a szemlélő, ez a figyelő? Ki a Tanúja ezeknek? Honnan jön ez? Honnan való a figyelem forrása? Úgy tűnik, egy remek és a hétköznapi működéshez is egy végtelenül praktikus Tanút fejlődött ki bennem, amiért már eddig is roppant hálás lehetek.

Amikor újra ide kerülök eszembe jut, hogy de hát ez is csak egy nézőpont, ami üres, semleges. Ez is csak egy azonosulás, a Tanúval való azonosulás. Tehát a semleges Tanú “képzetét fenntatrva” innen tekintve van egy irányultság, egy valahonanntiság. Valamilyen nézőponttal való azonosulás, ami egészen örömteli és kellemes, ha ez a Tanúval, a mozizóval való azonosulás. A képzetem szerint -bár klassz- , de ez még mindig csak egy azonosulás, nem több. Ennek van iránya, van nézőpontja (a mozizó), és van viszonyítási pontja. (Máshonnan vett hasonlat, amivel pont a napokban találkoztam és segített eme jelenséget tökéletesen megérteni. Vagyis ilyenkor a mozit figyelő vagyok és nem a vászon, amin (amiben) megjelenik a film, az élet története. Megfogni a filmet nem tudom a vásznon, ha markolok, akkor csak a vásznat tudom megfogni.

A Viszonyítási pont, nézőpont:

Ám számomra most a valódi dolog az, amikor eltűnik időnként ez a viszonyítási pont, amikor ebbe újra és újra előbukkan. Amikor az én teszem érzése nélkül újra és újra belekerülök valahogyan. Se jó, se rossz, csak van. Itt újra előjön bennem a fentebbi téma, hogy nehézséget okoz, hogy a környezet meg folyamatosan egyféle nézőpontot, viszonyítási dolgot vár el tőlem. Mintha egyféle állandóságra szeretne mindenki törekedni. Viszont, azt is meg kell látnom, ha már véleményt, viszonyítási pontokat kell létrehoznom, akkor ez mivel valamihez képest, egy bizonyos nézőpontból jön létre, ez bármikor megváltozhat. És ez bizony szemben áll az emberek állandóságra törekvésével.

Mi lenne, ha nem lenne egy pont, ahonnan szemléled, nézed az életet, magad vagy bármit? (Bár megjegyzem, talán ide sem olyan egyszerű eljutni.) Ha nem lenne egy viszonyítási pont, egy nézőpont?

Talán ezt a viszonyítási pontot, ezt a nézőpontot az elme hozza létre!

Mintha elmém nézőpontok, viszonyítási pontok halmaza lenne, ilyen – olyan azonosulásokkal keveredve ezen nézőpontból élve, szemlélve azonosult módon valamivel vagy “valaki” képzetével.

A valamilyen állapotban vagyok, vagy valamilyen állapotba szeretnék kerülni vagy éppen abból kikerülni is csak csupán egy múlandó viszonyítás, viszonyítási pont, egy valamilyen állapotba kerülésre vágyakozás, legyen ez akár egy betekintés élmény. Ezek az állapotok, vagy valamilyen állapotba kerülés csupán egy másik állapot a rengeteg közül, egy élmény vagy bármi más. Erről azért írok itt, mert megfigyeltem magamon, hogy sokszor korábban/régebben valamilyen állapot elérésére törekedtem a meditáció alatt, a meditációval. Mindig valamilyen a hétköznapitól eltérőbb, emelkedetebb állapotra törekedtem. Ez csak akkor csillapodot, amikor bármi és bármilyen állapotban is legyek, áthat az Én Vagyok az Élet. Hogy ez is csak egy állapot vagy mindig jelen van-e jó kérdés. Úgy tűnik mindig jelen van ez a valami.

Amikor a légzésnek nincs figyelője, de mégis tudatában vagyok a légzésnek.

Amikor a létezés iránti vágy megszűnik annak elutasítása nélkül. Amikor életteliség van, annak akarása, ragaszkodása nélkül. A létezés az élet iránti vágyon túli. Amikor az élet iránti korlátozó vágy (görcs vagy ragaszkodás) eltűnik, amikor az élet öröme, a létezés mint öröm, annak vágya nélkül megjelenik tisztán.

Összes nézőpont, viszonyítási pont, koncepció elengedése mindennel és magunkkal kapcsolatban. Elengedni az állapotokat, ami jön-megy. Amikor az ezekre való törekvés, akarás eltűnik akkor mi van ott?

Az akarás ily módon egyféle viszonyítási pontot, irányt ad mindennek, olyan kívül helyez Azon kívülre. Valahová el akarok jutni, fel akarok ébredni, stb.

Ganga mélységes iránymutatását idézném itt:

“Ami az elmében kigondolható, ily értelemben akadály, mert az csak az elmében kigondolthoz tud elvinni. Valódink, valódi lényünk a kigondolton túl van, azon túl. “

” Mindenről tudni, hogy ez csak egy élmény, amely az elmében tűnt fel. Az én magára vesz egy minőséget. Mint személy, sosem világosodik meg egy személy.”

Talán lehetsz valaki, de ne a valakinek érezve magad, ne a valakiséggel azonosulj, egy adott koncepcióval, koncepció csomaggal. Ha ilyened van, azt majd el akarod érni, meg akarod védeni, fenn akarod tartani -kicsi énem.

Aztán kicsi énem, ezt majd állandóvá akarod/kívánod tenni, azt ami nem is a tiéd. Kicsi énünk azt hisz ez jó, magunkat valamilyennek bebiztosítva. Kicsi énem, el kell hogy engedjelek, vagy itt maradhatsz nem bánom, de már az én vagyok érzése nem a tiéd. Tehetsz, mutathatod magad bármilyennek, lehetsz vonzó vagy dühös, félhetsz vagy sóvároghatsz a szimlpa szeretet után, nem számít. Ezt a ruhádat már nem tudom magamra venni, te öltözködj ahogyan csak jól esik.

A KICSI ÉNEM

Kicsi énem,

“szívem” szakad meg érted,

hogy megmentselek nem nekem szól éppen,

***

csak annyit mondhatok néked,

a szívem szakad meg érted,

engedd el az Önmagad lenni képet!

***

Amelyet megóvni kényszerülsz éppen,

mert hiszed, te vagy az elképzelés,

amely nélkül Neked nincs létezés.

***

Lehetséges: ha nincs képzet,

az ily létezés megszűnő félben,

de nincs szükségem a képzetedre. Érted?

***

Valahová folyton tartasz, azt értem,

az állapotra törekvés egy izgalom néked,

ez a fogságod, kényszered. Érted?

***

Így hát ne haragudj kérlek,

e pár sorral búcsút intek néked,

örülök, hogy vagy, de hagyj békén kérlek.

***

Te már nem lehetsz a valódi énem,

ha játékra hívsz, hadd legyen úgy,

ha untakozol tegyél úgy,

de a játék csak képzet,

s csak engedem néked.

Szép napot ! Namaste!

Szeretettel ölellek!

Ha esetleg érdekel a meditáció, az eseményeket itt találod: https://www.facebook.com/pg/gongdo.hu/events/