Ott kezdeném, hogy szerepeket, játszmákat megtanultunk eljátszani, szinte mindenki. Sokszor nagyon jól. Én is. Sokszor nem is tudjuk, hogy egy felvett szerepet játszunk el. Bizonyos megközelítésből ez hasznos is lehet, nincs ezzel baj ha tudunk róla vagy a megtapasztalásnak egy tudatos formája. A színész is szívesen játssza szerepét, hogy megtapasztalja önmagát, a mindenségen keresztül.
Ám egy kicsit vissza ugrok a saját történetemhez, ami óvodás koromban kezdődött, legalábbis erre emlékszem vissza.
Sokszor szemléltem a világot és a kis műbőr bőröndömben volt csomagolva egy piros pléd (másra nem emlékszem), amelyet kezembe kapva mentem világgá titokban, ha nagyon nem értett meg a környezetem, vagy csak úgy eljött az ideje. (Erről talán nem is tudott senki, hiszen nem az volt a célom, hogy kifelé ez látszódjon.) Talán veled is történt hasonló, de ma tudjuk, hogy semmi baj a szüleinkkel, csak jót akartak a maguk elképzeléseik és a kor ,” hangulata” szerint.
Szóval a kis fekete műbőr bőrönddel a kezemben kisurrantam a folyosó ajtón, így hívtuk a főbejárati ajtót, mert egy hosszú közlekedő végén volt. Szóval a szekrény mögé dugott bőrönddel a kezemben, ami hát legalább akkora lehetett akkor mint a teljes felső testem, elindultam világgá. Ez általában 3 helyet jelentett. Egyik a bótkertben lévő elhagyatott csűr, ami akkoriban nyitott és gazdátlan volt, de volt egy félig zárt szénás része egy kisebb viskóval. A széna nagyon régi volt, maradvány, de azért el lehetet bújni benne, jót heverészni, meg hihetetlen jókat aludni belebújva. Itteni hosszas időzés után aztán hazamentem és ugyanaz történt visszafelé. Tehát besurrantam a folyosó ajtón, észrevétlenül visszadugtam a fekete műbőr bőröndöt a helyére a piros pléddel benne. Ez a hely elsősorban az este felé lévő világgá megyek hely volt. A pédekhez való szoros kapcsolódásom eme ponton alakult ki. A piros kockás pléd, huuu.
A második legfontosabb hely, ahová elvonultam, igen ezek szerint már kora gyerek koromban jártam csendes elvonulásokra ( Ez újra 2015-be ütötte fel fejét az életemben egy ajándék formájában szülinaponra, innen egy új időszakom kezdetét érzékelem. Elvonulás, befelé fordulás, nem beszélünk és nem nézünk egymásra, hisz itt mindenki őrült. Tartott ez 2 napig és aztán minden egyszerre hirtelen ismerős lett eme hosszú szünet után.), csak még nem tudtam, hogy ez az, fedőneve világgá megyek volt. Szóval kevesek által tudott elhagyatott romos pince volt az Őrhegyben, ami egy sűrűn benőtt dzsungelben volt, valójában nem is volt látható, de onnan bentről a falu felé emelkedve jól lehetet látni a falut és az egész környéket. ( Erről a helyről talán mai napig nem sokan tudnak.) Mint valami indián klán letelepedett helye lenne, úgy nézett ki a harmatos reggelben a falu felül nézetben a füstölgő kéményekkel. Ez a titkos hely volt az igazi béke otthona. Megfigyeltem a hajladozó fűszálat, és ahogyan az árnyékos fény rásimult a lombokon keresztül. Azon morfondíroztam miért olyan amilyen a világ? Miért is nem értik egymást az emberek, pláne a szüleim engem? Miért értük félre a dolgokat? Miért csak magunk felől, magunkból megközelítve érdekes a másik? Miért a sok felszínes beszélgetés, a mindennapi praktikus dolgok átbeszélése vagy az üres beszéd de mintha a valódi érzések a játszmák és szerepek mögé vannak/ lennének elbújva? Mitől szereti az egyik ember a másikat? Valami végtelen öröm járt át, érzetem valamit körülöttem, magamban és a levegőben, de sosem tudtam mi az? Amikor nehéz helyzetbe kerültem, mindig ennek a valamitnek az óvását éreztem magam körül, szinte körül ölelet és bennem is átjárt, és innentől kezdve tudtam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, számomra jó lesz. Ide inkább napközben és reggel mentem világgá, felmásztam a hegyre megkerestem az eldugott barlangszerű romos pincét és leültem és néztem ki a fejemből. Ez volt a béke, a mindenség netovábbja, akár örökre így maradtam volna. A harmadik hely a bánya feletti meredek domboldal volt vagy a Bódvapart, de ide ritkán jártam. Misztikus volt még a Cángó feletti hegyorom is, de ott talán egyszer voltam.
Szóval hát miért szeretünk és miért nem, és ez honnan ered kérdése foglalkoztatott. Emlékszem amikor az ovodában valami miatt büntetést kaptam Winter Bandi barátommal és a járda szélére kellett legugolni. A rossz ebben az volt, hogy nem éreztem hibásnak magam és a játszadozó többi gyereket kellett nézni. De ekkor történt valami, ami kiskorom játéka lett. Szemléltem az óvónénit, akit útáltam, amiért nem én voltam a hibás de engem is megbüntetett. Dühös voltam rá és útáltam, miért de miért ilyen velem??? Aztán azon kaptam magam, figyelem ahogyan gyengéden felsegíti a többi gyereket a csúszdára, és ők meg szeretik. Akkor itt valami nem stimmel! – gondoltam magamban. Oké, most útálom az óvó nénit, de nem mindenki van ezzel így. Mi lenne, ha most én is megpróbálnám szeretni? És eszembe jutott, hogyan a fakocsit odabent nekem adta a kezembe … és elkezdtem ilyen emléketet elő venni. Egyszercsak azon vettem észre magam, hogy lelassúltnak tűnik a környezet és az óvó néinit szeretem. Szinte ma is látom magam előtt az egészet. Aha, gondoltam magamban ez ilyen egyszerű, de miért? Mi ez? Arra gondoltam ott gugolva, hogy mi lenne, ha megint útálnám az Óvónénit, mint az imént!? Újra elővettem az emlékeket és felbukkantak azok a szituációk, amikor megbántott és útáltam miatta mindent, pláne őt. Újra elkezdtem dühössé válni rá. Nahát, most egészen rosszul vannak a dolgok, megint jó lenne világgá menni. Aha, most akkor megint az van, mint előtte? De miért? Hogyan? És ez lett a játékszer, amellyel eltöltöttem az időmet gyerekoromban. Szeretem- nem szeretem játék oda-vissza, de a szereplők még mindíg ugyan azok voltak. Még mindig ott gugolok de akkor ki vagy mi változott? Mi a valóság? Más lett bárki a történetben? Nem. Én az érzéseim vagyok-e? Amit látok a valóság-e? Ha igen, ennyire képlékeny lenne vagy ennyire függhet tőlem? Aztán ez a családban és titkon mindenhol megjelent mint szórakozási eszköz. Hogyan lehetséges ez? Kérdeztem magamtól! Csak szemlélés módja és kérdése az egész. Ma persze tudom, hogy a tetszik nem tetszik szemüvege volt rajtam és a valódi szeretet nem ez, ez csak egy ha lehet mondani egyféle érzelmi viszonyulás az aktuális állapotoknak megfelelően, a vélemény szemüvegem. Csak egy viszonylagosság, egy állapot. A valódi szeretetet a mélységes kis ” gyerekelvonulásaimon” éreztem meg igazán, (meg persze anyukám melegsége is olykor). A pincénél ülve ennek mindenfelé áradó szeretete legyen az az emberiségünk bármely társa , szüleim, az óvó néni vagy növény, állat, föld egyforma volt. Ebben a mélységes állapotban jó volt időzni. Hát ezért vagyok hálás gyerek koromnak. Vagyis észre vettem, hogy az a szeretet amit az elhagyatott pincében és az emberek között érzek valamiért nem ugyanaz, pedig ugyanannak hívjuk. Valmi olyasmi, hogy ez csak van és nem valamiért vagy valamitől van jelen. Nincs feltétel benne, nincs viszonyulása semmihez … mint azt ma látom. Persze gondot okozott, hogy ez miért nem tud megjelenni a mindenapokban is és próbálkozásaim csalódások sorozatához vezetett, így feladtam és beépültem a társadalomba a biztos túlélés eszközeit megtanulva. Szinte napjaimig nagy szünet következett, és belesülyedtem a véleményeim tengerébe, mint biztos védelmi eszköz.
Felcseperedve jöttek a szerepek egymás után, átélve mindenféle érzéseket, életérzést. Köszönöm. Hogyan? Hát a meghatározó a mindennapi zenei irányzatok voltak. Jött a vidéki disco, majd szkínhed szobatársak, a rokker. És ekkor úgy öltözködtem, beszéltem, gondolkodtam és cselekedtem, azokat tartottam helyesnek vagy helytelennek, az épp azonosult világképemnek megfelelően. Majd jött az alternatív, azaz alter korszak. És ekkor úgy gondolkodtam, beszéltem és cselekedtem. Majd a blues időszaka, ez állt a legközelebb az összes szerep közül. A woodstoki fesztivál feeling az efotokon, valmi szabadság érzés, ahol már megengedetebb volt az, hogy nem kell a jelen társadalmi elvárásoknak megfelelni, talán lázadó kornak hívjuk, DE nem ez volt a lényege, de ez is csak egy szerep volt, de már mélységesebb, túlmutatott valmi szerepjátékon néha. Teszem fel a kérdést, hogy melyik voltam én valójában? Ki vagy te valójában? Persze ezeknek a szerepeknek a játszása aztán kifinomult és folytatódik azzal, hogy mivel azonosulok és miben hiszek. Jött a válalkozó majd a jólszituált sznob, a kemény cégvezető, a megértő cégvezető és ma a siprituális kereső egy másik elképzeléssel vagy hitrendszerrel. De szerinted ez vagyok-e? És ha holnap valami teljesen mást alakítok ki akkor az vagyok-e? Cselekedetek, tetek gondolatok halmaza, amelyet igyekszünk valamilyennek látni, értelmezni.
Az érdekesség viszont az számomra, hogy anyira hozzászoktunk már ezekhez a szerepekhez, amelyekről ilyen olyan elképzelés csomagunk is van, hogy nélküle mankótlanná válunk. Erre támaszkodunk, ezek a legyártott sémáktól reméljük sokszor a kiszámíthatóságot a másikkal szemben, vagy az esetlegesen a biztonságot is, ennek egyik építő eleme. Tehát ha szabványos férj és feleség, munkatárs, szerelmes vagy főnök vagy, akkor jól eljátszod az adott szerepnek megfelelő történetet. Persze felvetődik a kérdés bennem, ha ezek mint amikre mint mankókra támaszkodunk nem lenne biztosított, tehát a szerepnek megfelelő viselkedést nem várhatnánk el a másiktól mi lenne?
( Fontos, itt jut eszemve, hogy eme történettel nem szeretnék elülteni egy újabb hitrendszert benned, de megfigyelheted magad, más szemszögből is ránézni ugyanarra a dologra!)
Ha megfigyelted magad te is, biztos észreveszed ezeket a kicsi és nagyobb kupacokat. A kis kupac a formálódó szerepcsomag részletei, amely még szerintem nem kompakt szerepcsomag, csak alakulóban van. Egyféle dinamikája van mint pl. a nyelv és szóhasználat formálódásának. Persze vannak ősi minták kompakt előre csomagolva társadalom, kultúra és hitrendszernek megfelelően.
Szóval igen, számomra úgy túnik a ” biztonságos” ( értsd bárhogyan és kontemplálj rajta egy kicsit) társadalmi működéshez elvárjuk egymástól, hogy a hitrendszernek megfelelő szerepet eljátszuk, ez menti meg a félő embert a teljesen ismeretlentől. Gondoljunk bele, ha egy teljesen ismeretlen emberrel találkozunk, akkor amilyen gyorsan csak lehet, próbálunk egy szerepcsomagot kialakítani róla ( egy képet vagy vélemény csomagot), így az ismert vagy begyakorolt minták alapján tudhatjuk vagy elképzelhetjük mi várható, mire lehet számítani vele kapcsolatban. Olyannak tűnik nekem, mintha ezzel szeretnénk az ismeretlentől való félelmünket eloszlatni.
Csak próbáld ki mennyire meglepődne és nem bízna benned a környezeted, ha hirtelen szerepet váltanál a másik által jól bevált ismert szerepről. Szinte azt mondaná nem te vagy, mi van veled. De ha ezt a folyamat mondjuk 5 év alatt megy végbe, akkor már nem gond. Az már te vagy, csak volt ideje, hogy elfogadja a környezeted a változást.
Ki vagy te valójában? Nem ezek? Vagy ezek mind, de akkor mindenki minden és mégis mindegy milyenek vagyunk nem az a lényeg, hanem a környezet hogyan tudja azt elfogadni? De ha ehhez alkalmazkodunk több érthető ok miatt, akkor azok vagyunk-e akik valóban vagyunk?
Mindha ez adna valmi bizgonságot? Mintha fontos lenne hogy valmilyenek legyünk vagy valmilyenné váljunk az adott környezetnek vagy esetleg még magunknak is megfelelően.
Tapasztalatom az, hogy a meditációban nem kell valamilyennek lenni. Nem mintha bajom lenne azzal hogy folyamatosan szerepeket játszunk el egymásnak, csak jó ha tudunk róla.
Meditálj és ismerd meg játszmáidat, eljátszott szerepeidet te is.
Egy ismert felébredt embertől idéznék:
”
Szabadság,
A szél nagy szabadalma: bárkinek
Arcába fújni; így tesz a bolond is:
És az nevessen legjobban, akit
Legjobban feldühítenek. Hogy miért?
Mint a főutca, egyenes a válasz:
Akit megsuhint a bolond esze,
Bolondul teszi, bárhogy fáj a csípés,
Ha nem játssza meg, hogy semmit sem érez:
Különben épp a bolond csápoló
Szeme tárja fel a bölcs balgaságát.
Öltöztess bohócnak s engedj beszélnem,
Ahogy akarok – kipucolom én
E megfertőzött világ ronda testét,
Csak szedje gyógyszerem türelmesen.
…..Színház az egész világ,
és színész benne minden férfi és nő:
fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár
életében, melynek hét felvonása
a hét kor.
1. Első a kisded, aki
dajkája karján öklendezik és sír.
2. Aztán jön a pityergő, hajnalarcú,
táskás nebuló: csigamódra és
kelletlen mászik iskolába.
3. Mint a
kemence, sóhajt a szerelmes, és
bús dalt zeng kedvese szemöldökéről.
4. Jön a párduc-szakállú katona:
cifra szitkok, kényes becsület és
robbanó düh: a buborék hírért
ágyúk torkába bú.
5. És jön a bíró:
kappanon hízott kerek potroh és
szigorú szem és jól ápolt szakáll:
bölcseket mond, modern közhelyeket,
s így játssza szerepét.
6. A hatodik kor
papucsos és cingár figura lesz:
orrán ókula, az övében erszény,
aszott combjain tágan lötyög a
jól vasalt dendi-nadrág: férfihangja
gyerekessé kezd visszavékonyodni,
sípol, fütyül.
7. A végső jelenet,
mely e furcsa s gazdag mesét lezárja,
megint gyermekség, teljes feledés,
se fog, se szem, se íny – tönkremenés!
”
Együtt meditálási lehetőségek. Meditáció másképpen. Intuitív Meditációs Est.
Szeretettel ölellek!
Namaste!
0 Hozzászólás