Nem tudom veled volt-e már olyan, hogy többnek akartál lenni, fejlődni akartál! Valami több szerettél volna lenni, mint ami éppen vagy? Voltak céljaid, amiket el akartál érni, amitől valamit vártál. Velem volt ilyen.

Sőt, még manapság is fel-fel figyelek arra a napi müködésemben, mintha néha azért tennél valami, mintha a jelenből valaminek a hiányát pótoljam. ( Teszek vagy veszek valamit, amitől várok, számítok valamire.) Valami, ami nincs annak a létrehozása, hogy meglegyen. Mindig döbbenten figyelem meg magamon, hogy a jelen hiányának megélése még mindig itt van. Igen, még indőnként működök úgy, mintha hiányozna valami. Ez az amikor nem azért teszek valamit mert szeretem csak úgy tenni, csinálni, hanem mert ilyenkor a jövőbe vetítve olyan érzetet kelt ez bennem, hogyha ez meglesz akkor az a valami hiány megszűnik. És ez illúzió, és mély hála jár át akkor, amikor ez 1-1 alkalommal meglátom magamon.

Ez volt az, amikor hiányból működök, amikor lelepleztem azt, hogy valamit hiányolok a jelenből, a valamivé válás íze elöntött. Ha neked is van bármi ilyesmi, kérlek nagyon figyelj oda.

Annak az íze, hogy valamilyen vagyok, vagy valamivé válás sokszor csábít és “bűvöletében ejt”. Ha ezek megfelelnek ( magam számára) akkor elégedettség tölt el, ha nem feszültség keletkezik a testemben és a tudatomban. Lehet ez éppen egy spirituális szerep is. Bevallom nem olyan egyszerű semmilyen szerepben lenni és valamit/ semmit sem eljátszani éppen tudatlanul vagy tudatosan. Amikor ez nincs, megjelenik a létezés öröme nálam és minden nyomasztó vagy izgalmat kiváltó érzet egyszerűen szerte foszlik.

Így megélésem szerint a tudatosság mindenek felett a legfontosabb. A tiszta tudat egy útlevél, belépő jegy egy másik világba.

A tiszta tudat, tudatosság segít ki engem a valamivé válás, a hiány kényszere, a pótolni valamit a jelenben kényszerképzete alól, ezért a meditáció mellett a tudatosságot a saját életemben az egyik legfontosabb dolognak tartom.

Amit megfigyeltem magamon, hogyha a jelent a hiány szemüvegén keresztül szemlélem, vagy éppen a valamivé válni akarás ízével, akkor a természetes bőséget, amiért semmit sem kell tenni csak van, már jelen van, szinte nem is veszem észre. Igen, ez kivisz a jelenből.

Aztán az is felsejlik bennem, hogy régen csak magamnak írogattam naplókat éveken keresztül, most meg itt blogot vezetek, ez nem – e egyféle önkifejezés kényszere, az elme újabb valamivé válás ízének mámora.

De meg-meg helenik, hogy embereknek segít, ha megmutatom mi zajlik bennem. Hogyan? Egyrészt, már te is tudod, hogy nem vagy hülye és másoknak is vannak olyan problémái, így nem vagy egyedül. Másrészt sokszor szóban meséltem el egy-egy spontán beszélgetésben saját történetemet az elmémről, az elmém legyártott kis történeteit, megéléseit, amit ezennel megosztok, mivel úgy tűnik segítségként szolgált mások életében. Ez mélységes örömmel, együttérzéssel és szeretettel töltött el, olyankor szinte az élet egyetlen értelmének tűnt/ tűnik, hogy mi emberek egymásnak segítsünk, nyújtsunk ki kezünket az emberiség felé.

Aztán abban az érzetben találtam magam, hogy ezeket valójában magamnak írom, jobban tudatosul bennem sokminden, az írás közepette jobban magamra tudok tekinteni, a naplóm segítségével jobban látom magát a változást, hogy saját hitrendszerem hogyan változik az idők során.

A folyamat valami ilyesmi: A sajátos tetszik nemtetszik kupacból vélemény halmazt alkotok és ebből a véleményhalmazból építek fel egy hitrendszert. Mindnyájunknak van egy hitrendszerete vallástól függetlenül, amivel azonosulunk vagy vágyunk azonosulni. Ez az ilyen- olyan vagyok én … kezdetű mondatok vagy gondolatok. Ha azt mondom jó úgy ahogyan vagyok most, hát én nem azonosulok vágyódok semmire, akkor ezt megfigyelve magamon nem más, mint elégedetten azonosulok a jelen szerepemmel, a jelen helyzetemmel. ilyenkor eljátszok az érzetekkel, az elmémmel, hogy itt Magyarországon ha egy hajléktalan lennék akkor is ugyanígy éreznék-e? Akkor is megjelenne-e bennem a mély hála, kegyelem érzete? Ha igen, akkor mindegy mi vagyok, hol vagyok, és nem csak arról van szó hogy most elégedett vagyok a saját véleményemmel amit belül vagy kívülről szedtem össze. Mi lenne, ha dús gazdag lennék? Akkor is élne bennem a mély alázat, az alázatosság érzete akkor is mély szeretettel járna át? Képes lennék-e bűvölet nélkül, hatása nélkül lenni? A nemkötődéscekkor hogyan nézne ki? Ha igen és a szeretet, létezés, megélhetőség bármely spektruma nem lenne rám hatással, akkor igen, a szerep, a valamivé válni akarás íze nem ragad magával azzal együtt, hogy jelentek-e barkinek barmit vagy sem.

Szeretettel ölellek!

Namaste!