Pár éve kaptam egy elvonulást ajándékba. KÖSZÖNÖM.

Akkoriban a befelé fordulás azt jelentette számomra, hogy dilis, megőrült, bekattant. Ma ugyanez a szó teljesen mát jelent, így ennek felfogása is csak egy aspektusa a valóságnak. Aztán jött a mindenki számára nehezen megérthető, nehézségeket hozó mélységes változás vagy én megélésemben egyféle haza találás vagy levetkőzés. A szerepekkel való azonosulásból való felébredés. Ezt követte szinte végtelen mennyiségű meditálás. Ez alatt a meditálások alatt sok mindent megláttam magamból, a világból és ahogyan ezekhez viszonyulok.

Pl. számomra megdöbbentő volt rálátni, hogy amikor barátokkal beszélgetek, akkor az álláspontomtól függetlenül mindig egy más megközelítést mutatok sokszor ( ekkor nem tudatosan, nem szándékosan csak ez jön) , nem kímélve azt, hogy önmagammal is ellentmondva mutatok 1-1 aspektust. Mintha hajtana valami, hogy látszódjon, hogy az a dolognak több aspektusa van, és ha ezt mint egyben tudnák látni milyen nagyszerű lenne. De ezek nem az általam hitt, vagy jónak-rosznak vagy bármilyennek tartott szemüvegek, hanem csak csupán egy másik megközelítés amit hallotam, olvastam vagy megéltem csupán. Aztán olyan helyzetben találtam magam, hogy mintha mindnyájan igazzá szeretnénk tenni a jelen pillanatban lévő koncepciónkat, azt a koncepciót amit valamilyen módon beépítettünk, magunk számára igazzá tettük és újfent azonosulunk is vele. Csodák tanítása jut itt eszembe: ” Azt fogod látni, amire hited szerint vágysz. ” Aminek értéket tulajdonítasz, azt látni akarod. Vagy “Amit látok, azt felruházom minden számomra elérhető jelentéssel.” Folyamatosan azon igyekszünk, hogy igazoljuk gondolatainkat. “Amit látok, azt bizonyítja amit gondolok”. “Csak a gondolataim vannak hatással rám.” És majd később ehhez kapcsolódik a pozitív gondolkodás is.

“Az általad látott dolgok a gondolkodásodat tükrözik. A gondolkodásod pedig azt tükrözi, hogy minek a látása mellett kötelezted el magad. .. Aminek értéket tulajdonítasz, azt szükségképpen látni akarod… Senki nem láthat egy olyan világot, amelynek az elméje ne tulajdonít ( valamilyen) értéket.”

Tehát olyabá tűnik nekem, hogy a folyamat lelki és pszihológiai folyamat is egyben, amelyet a meditáció spontán tud ötvözni magában, a tudatos szeretet vagy együttérzés és a pszihológiailag vagy elme szempontjából tekintett tudatosság fejlesztése, amelyek minden esetben ha még még hullám völgyek és helyek mentén is sikerre, elégedettségre, tiszta szeretettre visz el, amikor kitárulkoznak előttünk további szép és jó dolgok mindentől függetlenül.

Akikkel már meditáltam 🙂

Biztos sokan észrevettük/ észrevettétek, hogy amikor elkezdünk a meditációval foglalkozni, felerősödik mégjobban annak az igénye, hogy jobban megismerjük magunkat. Hogyan működünk, mit miért tesszünk? Kik vagyunk valójában? Szeretnénk azt a megfogalmazhatatlant többet érezni, ami ható otorrá alakul át. Ennek a keresésénél szinte nélkülönözhetetlennek tűnik a nyugati ember számára a pszihológia, a pszihé megismerése. A keleti embertársaink ezt kihagyvan egyből a mély bölcseleti utat járják, így ebben a megközelítésben sokat meríthetünk mélységes tapasztalataikból és könyveikből.

Személyes megélésemben segített az, hogy a filozófiai megközelítések a mélyebb gondolkodás, egyáltalán más értelemben lévő gondolkodás első lépései. Itt kezdődik az A gondolkodás nemes értelemben! Ez segített az eddig rend, szokáshalmaz megkérdőjelezésében magamra tekintve, így az egómat és a kialakult struktúráimat időlegesen sikerült szétszedni ( erre később még visszatérek) , úgymond fellazítani ezeket, a kötődéseket a megszokothoz. Ehhez viszont kell az ellenállás élküliség, hogy nem egy számunkra tetsző újabb válogatási folyamat legyen. Ezzel persze egy bizonytalan állapotba kerültem, mondhatnám azt is hogy szétestem de mihez képest? Aztán. Lám, vannak más helyes megközelítések is. Ezekből feljődött ki az az érzés, hogy nem feltétlenül kellene mindig minden megértéséhez ragaszkodnom, hiszen sok minden van még a tudatomon túl és a tudatalattimban is. Aztán elkezdtem felfedezni mintázatokat, sémákat magamban, ezek a mai napig is működnek, de mintha nem ragadnának magukkal, csak segítik mindennapi életemet. A ragaszkodás mintha lecsökkent volna.

A keleti bölcseletek, szent irotok megismerése olyan mintha fontos része lenne a mélységesebb, kitágult gondolkodás módnak, de nálam mintha nem ragaszkodva egyikhez sem mégis mindet tisztelem, magamba foglalom és amikor csak tehetem gyakorlom. Ezek segítettek a saját pszihé és a gondolatok nélküliségére is rálátni, pontosabban szólva azokra rálátni amikor jönnek mennek.

Elme és pszihé: Sokszor tettem fel magamban a kérdést, hogy mi a gondolat? Honnan jön? Arra a következtetésre jutottam magamban, hogy csak arról tudok elme, gondolati szinten ami megjelenik a tudatomban. De mi dönti el éppen mik jutnak eszembe, vagy minek vagy milyen hatásokra jön 1-1 gondolat, vagy érzés bizonyos szempontból? Ha nem én döntöm el mik jutnak eszembe, hiszen tudatomban való megjelenése előtt nem voltam tudatában, akkor olybá tűnik, hogy nem én döntön el mikkel dolgozok, azaz mikről tudok. Itt arra gondolok, ha nincs befolyásom arra mik jussanak eszembe és mik ne, vagy miért pont az, ( vagy csak bizonyos részére), akkor nem én vagyok az, aki eldönt, csak az aki a kapott anyaggal azt kezd, amit akar. Tehát van a kapott anyag, ami ebben az esetben azok a dolgok, amik a tudatunkban vagy érzelmeinkben tudatosulva megjelennek. Tehát nem én döntök a főbb irányokról, csak arról, hogy a kapott anyaggal ( tudatomban megjelent dolgok) mit kezdek. Azt figyeltem meg, ha valmi külső hatásra jelenik meg valahogyan a tudatomban, az elindíthat egy sémát bennem ( védekezés vagy kitárulkodás), ami mintha régi elnyomott vagy elfolytott dolgok lennének, mintha előmászna magától a tudatalattiból vagy valmilyen raktárból. Aztán vannak olyanok is, amik csak úgy derült égből villámcsapás megjelennek a tudatomban. ( Itt jut eszembe kisfiam 3 éves mondata mindig: “Isten fejembe teszi a gondolatokat, hogy amikor arra szükség lesz elő tudjam venni”- ma már erre nem emlékszik. vagy ” A természet kitalál egy forgást, amivel nem bánt senkit, az ember meg nem tud ilyet kitalálni.)

Ekkor jöhet képbe a flow, azaz hogy engedem magamat ennek az áramlásnak. Valahogyan így alakult ki az is, hogy én hogyan jövök hozzá elképzeléssel mégis beleáramoltam a meditációk szervezésébe ki tudja miért, de engedem ezt a nonszensz dolgot. És itt jön képbe a meditáció, mint a megfigyelés fő tanítója. Némi gyakorlással, és egyre több kitartó gyakorlással úgy tűni számomra, hogy sikerül ezeket a tudatban felbukkanó dolgokat egyre jobban a maguk valóságában látni, nem rahaszkodva, nem elvárással és nem véleményekkel beszennyezve. Talán egyre gyorsabban tudatosul bennem, hogy ez a tudatban megjelenő valami honnan ered. Ha létezik egyáltalán ilyen, akkor tudat alatti elfolytás vagy valahonnan érkező kegyelem lehet ez. És itt ér össze a nyugati pszihológia és a bölcseleti népek tanításai. Olyan mintha a tudat alattival a nyugat a tudat felettivel vagy mélységesebb tudatokkal meg a bölcseleti vagy keleti népek/ tradíciók foglalkoznának. Szép munkamegosztás a teremtőtől, gratula, ügyes. Azon is sokat elgondolkodtam, hogy miért is alakulthatott ez így. Teljesen mindegy, nem számít, de szerencsére ebbe a világba van legalább 2 belépési pont, a pszihológia és a bölcseleti rendszerek vagy filozófiai tanítások. Számomra a meditáció úgy tűnik mindkettőnek otthont ad a maga módján. Segítségével bölcsek, üresek, tudatosak, egészségesek, szeretettel teliek, együttérzőek… lehetünk. A meditáció magába foglalja minden tanulás és hitrendszer elsajátítása nélkül a mély belátásokat, felismeréseket és saját mintázataink feltárását is.

Az olvasás, mint személetmód tágítási eszköz:

Egyes tradíciók azt tanítják, hogy teljesen ürítsük ki az elménket, ami kell az úgyis ott van, nincs szükség semmilyen tanulásra, ismeret elsajátítására. Ezt egy bizonyos aspektusból elismerem, mivel aki meditál az óhatatlanul találkozik azzal, hogy felismer, megél valamit a meditáció alatt vagy után, majd elkezd olvasgatni és találkozik azzal, amit a meditáció hatására is felismert az alatt vagy utána relaxációban. Ez talán abból az aspektusból hasznos is, hogy utána az olvasott infornációkat nagyobb mélységben tudjuk átélni, megélni azt annak valóság tartalma szempontjából, és kevésbé pillanatnyi szemüvegünkön keresztül tekintve. Ilyenkor elgondolkodunk, hogyha előtte az a bizonyos megélésem nem lett volna, akkor hogyan is tudtam volna megérteni azt.

Azt figyeltem meg magamon, hogy az olvasást mintha nem azért teszem, mert szeretnék valami újat megtanulni, hanem egyrészt egyféle gyakorlat az elutasítás nélküli más megközelítések elfogadására, másrészt mintha ezek egy hatalmas nagy történet egyetlen különszedett epizódjai lennének, amelyekhez 1-1 fejezetet megírt valaki vagy képvisel 1-1 tradíció, de azok kiegészítik egymást. Szóval arra jutottam, hogy az olvasással nincs baj, egyféle gyakorló terep és tudat tágító hatása van, ha nem ragaszkodok és nem utasítom el az olvasottakat, csak engedem magamon keresztül menni és nem akarok tőlük semmit, semmit megtanulni. Visszatérve a kezdeti dilemmához, hogy az utóbbi 1 évben az olvasás magával ragadt, ami kezdetben hatalmas dilemmát is jelentett számomra, hogy elveszem az időt a meditációtól esetleg. Ma úgy látom, hogy a keleti bölcseletek és a szent iratok tanulmányozása jelentősen ki tudja tágítani a tudatot, a sokféle megközelítés befogadását, békés együtt létezését lehet ezzel is gyakorlni. Valamiért fontosnak tartom, hogy nem egy régi tan lecserélése és egy újhoz ragaszkodássá váljon rádásul úgy, hogy esetleg az új eszme megint kizár csomó más dolgot az életből ha csak azt látjuk. Én azt éltem meg, ha mindig csak újabb és újabb eszmét keresek és a régit cserélgetem, akkor bár lehet találok egy konfortosat, de az még mindig csak egy szelete a teljesnek, pedig rengeteg hasonlóság van közöttük valamint hatalmas segítség a fejlődésben, amikor ua. a dolognak, gondolatnak az olvasása egy másik tradícióban teljesen más megvilágításból eljutat ugyanoda.

Egyszerűen szólva ezek áramlását engedni jönni menni hamár egyszer szemben jött velünk életünkben, hogy a tanoknál nem leragadva és azokat nem kizárva vagy annak függőjévé válva engedjük megjelenni az azokon túlit is. Olyasmi lehet ez, mint amikor már befogadtam az összes tant és elfogadtam pszihológiailag magamat teljesnek, teljesen, akkor már ezekre nincs szükség, csak segítőim voltak az úton. Mintha a pszihológia segítene önmagunkhoz kapcsolódni ( a pszihológia nekem olyan mint munka az “Én” kabátján, amelyet mindig hordunk.), a bölcseleti rendszerek pedig valmi máshoz is, amit mindig is itt van, épp úgy mint Te.

Namaste